Rendelőnk évek óta a Bátor Tábor támogatója. Júliusban egyik asszisztensünk önkéntesként is részt vett a szervezet egyik onkológiai táborában. Hogy mi motiválta, mi volt a legkedvesebb emléke, és miért jó érzés önkénteskedni, interjúnkból kiderül.

Mikor hallottál először a Bátor Táborról?

Volt kolléganőnkön, Giák Adrin keresztül kerültünk kapcsolatba a szervezettel. Ő kislánya mellett kísérőként vett részt a táborban és rengeteget mesélt arról, hogy milyen jó a csapat, a hangulat, mennyi mindent kap a tábortól, milyen sok olyan impulzus érte, amelyek segítségével könnyebb volt feldolgozni a helyzetét. Innentől az RMC támogatni kezdte a Bátor Tábort, én pedig alig vártam, hogy egyszer dolgozóként elmehessek.

Hogyan sikerült ezt összeegyeztetned az RMC-s asszisztensi munkáddal?

Az eseményen való részvétel a felkészítő táborral és az előkészületekkel együtt 10 munkanapnyi elfoglaltságot jelent, ami nagyon sok. Nagy örömömre az RMC felajánlotta, hogy a szabadidőnket nem feláldozva, fizetett szabadságként részt vehetünk az eseményen és én örömmel kaptam a lehetőségen.

Milyen területen dolgoztál? Milyen feladataid voltak?

A kezdetektől fogva csak és kizárólag onkológiai területre szerettem volna menni, volt lehetőség külföldieknek szóló táborba jelentkezni, így kerültem a lengyel onkológiai páciensekkel foglalkozó kamasz táborba. Itt az egészségügyi teamben dolgoztam „Egészségügyi Cimboraként”, ahol nem csak a szórakoztatás van a fókuszban. Persze az egészségügyi ellátást is igyekeztünk minél játékosabban elvégezni.  Gyógyszeres kezelések, infúziók, injekciók, vérvétel mellett kisebb tábori sérüléseket, rosszulléteket is elláttunk.

Kikkel dolgoztál együtt?

Egy 9 fős egészségügyi csapatban dolgoztam, ahol három tapasztalt orvos, két nagyon kreatív dietetikus és egy gyógytornász mellett hárman voltunk asszisztensek. A két tapasztaltabb orvos közül egyik, dr. Benyó Gábor hematológus, klinikai onkológus, akitől szakmailag rengeteget lehet tanulni, emberileg pedig nagyon nyitott és barátságos személyiség, aki a tinédzserekkel is egyből megtalálja a hangot. A másik egy vagány lengyel doktornő, aki sokat mesélt a magyar és lengyel protokollok közötti különbségekről. Mindketten már sok éve járnak a Bátor Táborba. A másik Budapestről érkező asszisztensnek és nekem még nem volt tapasztalatunk onkológiai területen, de a profi háttérnek és betanításnak köszönhetően ez nem okozott problémát.

Hogy néz ki a tábor felépítése? Milyen programok vannak, hogy állítják össze a csapatokat?

A táborozók kis házakban laknak, nem és életkor szerint csoportosítva. Napközben, a programok alatt pedig színcsoportokba osztják őket kor és nem szerint keverve. Így a házban és a csoportjukban is sok új embert megismerhetnek.  Nagyon fix és jól szervezett a programok beosztása. 66 gyerekre körülbelül 80 önkéntes jutott, ők mind azon dolgoztak, hogy minden megfelelően működjön. A programkínálat nagyon széles: zenés, színjátszós és beöltözős programok mellett volt kézműves szekció, horgászás, kenuzás, lovaglás, íjászat és az igazán bátraknak kötélpálya is.  Nekünk az egészségügyi szobán kívül a lovardánál, a kötélpályánál és az íjászatnál kellett folyamatosan jelen lennünk, mert ott van esély sérülésekre.

Azt mondtad, régi vágyad volt, hogy önkéntesként részt vegyél a Bátor Táborban. Mi motivált?

Az onkológia szakmailag egy új terület számomra – igaz itt csak egy kisebb szeletét ismerhettem meg, mert csak táboroztatható gyermekekkel foglalkoztunk – de így is sokat tanultam és fejlődtem. Másrészt az mindig kihívás nekem és élvezettel tölt el, ha segíthetek, megkönnyíthetem a helyzetét olyanoknak, akiknek most nehéz. A bohóckodásban és a gyerkőcökkel való kommunikációban egész jól érzem magam. Az ottani gyerekek már rég felnőttek, leküzdöttek és túléltek sok mindent, sokkal felnőttesebb gondolataik voltak.

Például?

„Most vagyunk itt, ezt most kell megélni, ez egy nagyon jó szórakozás. Te csak vigyázz rám, én majd megyek és játszom.” – Mondta például egy srác, majd felmászott egy 10 méteres oszlopra, onnan leugrott a semmibe úgy, hogy közben megütött egy labdát a levegőben. Ehhez képest én már hatméteres magasságban kapaszkodok, remeg a lábam és nem merek megmozdulni. Ez az életszemlélet nagyon sokat tanított.

Van legkedvesebb emléked? Vagy épp ez volt az, amit az előbb említettél?

Az volt az egyik. Egy másik páciens, akinek a lábában végtagi érzéskiesése volt, szintén felmászott a 10 méter magas oszlopra, pedig erre csak fájdalomcsillapítóval volt képes. Azt mondja, ő ezt meg akarja csinálni és leküzd mindent.  Ő azt mutatta nekünk, hogy tökmindegy mi van, bizonyos dolgokkal együtt kell élni, meg kell érteni és azzal együtt kell továbbmenni, nem pedig beülni a szobába és azt mondani: „bocs, erre én nem vagyok képes.”

És még valami. Érkezéskor elvesszük tőlük a mobiljukat. Ez eleinte nagy felháborodást keltett, de amikor a hét végén 17 éves srácok azt mondják, hogy teljesen elfelejtették a telefonjukat és nem is hiányzott nekik, azt gondolom az ma nagy szó. 

Említetted a jó hangulatot. Ez miben nyilvánult meg?

Nagyon fura érzés megismerni olyan embereket, akiknek a civil életben semmi közük az egészségügyhöz, a betegségekhez, vagy a gyerekekhez, mégis önként, a szabadidejüket feláldozva eljönnek ide, csak azért mert segíteni szeretnének. Az a fajta morál és munkakedv, ami ott jelen volt, elképesztő! Mindenki kedvvel és boldogan csinálta a dolgát. Reggel hétkor már keltünk és hajnali kettőkor még fent voltunk, de senki nem panaszkodott fáradtságra. Maximum röhögtünk egy jót azon, hogy aznap se alszunk 4 óránál többet és folytattuk.

És amikor rájössz, hogy ezek az emberek egyszerűen csak szeretnek adni, azt a hangulatot soha, sehol nem tapasztaltam még meg, eszméletlen jó. Nem tudnám eldönteni, ki profitál többet egy ilyen táborból, a táborozók vagy az önkéntesek. Mindannyian osztoztunk abból a feltöltődésből, amit ott együtt hoztunk létre. Mindenkinek ki kell próbálnia, tényleg!